Nevet keresgéltünk magunkat, mert az volt a dívat, aztán valahogy a „Tiszta Szív” név állt össze – ebből alakult diákosan „Tiszire”. A szándék mellé komoly akarat is társult, egy színvonalasabb, az átlagnál jobban éneklő, a magyar és az egyetemes zenekultúra számunkra hozzáférhető remekműveinek lehetőleg minél hűebben éneklő csapat létrehozása.
Érdekes, ahogy visszaemlékszem, nem volt erőltetettség, kötelezettség, úgymond – muszáj, a gyerekek jöttek a próbákra, elfogadták a követelményeimet és aztán kristályosodni kezdett egy alapszabályzat létrehozása, majd egy kóruskönyv elkezdése. Csak úgy magunknak, nem mondta se iskolavezetőség, se a megyei tanfelügyelőség. Jöttek a szülők, ők is bíztattak, anyagilag is segítettek, megbeszéltük a ruhákat, kottatartót és így tovább.
Így kezdődött. És jöttek a próbák, heti négy alkalommal: hétfő, - szoprán, szerda – mezzoszoprán, csütörtök – alt és péntek összpróba. Két óra minden próba, keményen, konokul, kitartóan, mondhatom sokszor kegyetlenül meghajszoltam a gyerekeket, kiabáltam ordítoztam velük, mindenkinek minden szólamot tanulnia kellett, cserélgettem a helyüket és képzeld el kedves olvasó – mindezt majdnem két éven keresztül. Mit mondjak, rémálom volt és azok a gyerekek bírták idegileg, fizikailag, külön és csapatban is – még akkor is ha pofonok csattantak, jaj nem én, ők egymásnak kevertek le egyet, kettőt ha valaki rontott, Istenem és nem volt harag köztük. A mai napig sem értem pontosan, hogy mi volt az a szédület, de megszületett két év alatt a „Tiszi”.
Első szereplésünkre a próbatermet neveztük ki színpadnak.
1993 március 8-n, a Nők nemzetközi napján anyukák és apukák, nagymamák, testvérek és általában a család volt jelen, iskolánk akkori igazgatója, néhai Barbócz Béla barátunk. Istenem, hogy izgultunk, bíztattuk egymást, ismételgettük mit és hogyan. És elkezdődött, és énekeltünk, énekeltünk, aztán sírtunk az édesanyákkal és mindenkivel együtt és a „Tiszi” elindult útjára, hogy az alapszabályzatba leírtakat teljesítse.
Évek jöttek és mentek, kicserélődött sokszor a „Tiszi” éneklő tagsága, de a legelső csapat tagjai, az alapítók – ma felnőtt anyukák – találkozásainkkor megölelnek, megpuszilnak és első kérdésük: mi van a „Tiszivel”, mikor lesz a következő találkozó.
Hogy mi lett a „Tiszta Szív” kamarakórus sorsa? Úgy gondolom, hogy a mindenható Jó Isten mosolyogva figyelte alakulásunkat, megáldotta azt és segítette minden útjába, tervének megvalósulásában, hisz ami történt az eltelt 17 évben csak Isteni áldással valósulhatott meg. Szerepeltünk, nem tudom hányszor – ez a legjobb válasz, nagyon sokszor, itthon és külföldön, egyházi és világi ünnepeken, énekeltünk magyar, latin, angol, német, olasz, francia, román nyelven, a reneszánsztól napjaink zeneműveit véve be a repertoárba. És turnéztunk sokszor. Jártuk Magyarország és Európa kicsi és nagy színpadait, itthon már senki nem hagyott ki a kórustalálkozók meghívásakor. Versenybe is szálltunk itthon néhányszor, 2001-ben, miután a helyi, megyei és megyeközti szakaszokon túl voltunk, Rîmnicu Vîlcea-n, az országos döntőn kaptuk az első „meglopást”. A karvezető kollégák, és volt vagy negyven kórus, egybehangzó véleménye szerint magasan mi voltunk a legjobbak – de nem a zsűri szerint is – ő ugyanis a III. helyre „értékelt”. Rá két évre újra eljutottunk az országos döntőre, Bukarestben volt, ahol sokkal a tudásunk alatt énekeltünk, most nem magyarázom miért, megint a III. helyet kaptuk. Erről ennyit és hadd mondjam – „no comment”.
A kórusnapló – ma már Aranykönyv a neve – csodálatos pillanatokat örökített meg. Úgy, ahogy épp valamelyik énekes átélte, megélte, mert tudni kell, hogy az Aranykönyvet mindig egy kórustag vezeti. Nagy megtiszteltetés ez ám, mindig szavazattal választjuk meg.
Az első turné – 1994, Németország és Hollandia. Elburg, egy holland városka hív meg, a Húsvéti ünnepek körül. Istenem Leiden , nagy templom, feltámadási szertartás, nekünk énekelni kell, az ottani tiszteletes hallani sem akar Kodály – Ave Maria énekléséről. Én, öltözés közben, lemondom az egész szereplést, botrány, majd végül mégis énekelhetjük Kodályt, több mint háromezer ember állva tapsol és kéri az ismétlést. Makacskodom, szó se lehet róla, mondom ez templom nem cirkusz, persze várom a tiszteletes kérését is. Van, és újraénekeljük.
1995 – II. Pál János nyilvános audenciáján kell énekelnünk Rómában. A rendezők rossz helyre ültetnek. Már jön a Szentatya be a térre, mikor rohan valaki és viszi a csapatot mind a szélvész fel a trón mellé néhány lépésre. Egy gyerek beleakad a ruhájába (székely alsószoknya) leesik, a pápai autó már menne rá, aztán fel, helyre és éneklés kétszázezer ember előtt. Aztán néhány perc és találkozás a Szentatyával. Uram Isten, hogy tudtam én olaszul mondani, amit kellett, és amikor a Szentatya megszólított kézfogás közben magyarul – „hogy vagytok magyarok” – akkor én már nem tudtam se magyarul, se olaszul és álltam mind a borjú, míg nem láttam meg ennek az „öregembernek” a szemeit, a mosolygó bíztatását, akkor meg hadartam, leintett – „lassan fiam” – aztán elmondtam kik vagyunk…
1997 – Strassbourg, Európai Parlament palotája. Ebéd terítve, nyolc kanál, villa…Nincs kenyér – székelyeknek !! – első fogás piros, fehér, zöld színekben, meg kellene enni, csak nézzük: piros a sárgarépa, fehér a petrezselyem, zöld az uborka, bíztatnak – egyetek, de nincs kenyér, megértik, kacagva hozzák, mi meg kiesszük a nyolc fogás alatt a Palota egy heti kenyérkészletét. Egy órás műsor után ajándékot adunk a főtitkárnak, mégpedig egy szarvas agancsot, mondom: Bartók – Cantata profana – nem érti igazán, elmagyarázzuk és fő helyre teteti be.
1999 – Stockholm, Magyar Ház, augusztus 20, Sz. István ünnepe. Csak erdélyi előadók, előtte este kutyául védem a csoportom műsoridejének az erősen lefaragását, a tisztelt művésznő nagyon megsértődik. Előadás, ülök az első sorban, nézem és hallgatom a művésznő szavalatait, koncentrálok erősen: sülj bele, sülj bele és Istenem, megakad, kétszer is – most így utólag van némi lelkiismeret furdalásom, a gyerekeket és a táncosainkat meg a közönség nem akarja leengedni a színpadról.
Na még egyet most már napjainkból. 2008 Párizs – Versailles. Délután ötkor szereplés egy templomban, rohanás érjünk oda, székelyruhásan, csellóval és hangszerekkel, a „Kájonisok” beöltözve reneszánsz cuccba. Odaérünk két-három percnyi késéssel és a templom üres. Egy ember sincs jelen. Szerencse a templom nyitva van, beülünk, lihegünk, majd úgy magunknak énekelünk, zenélünk. Mobilon elérem a papot, mondja, hogy ő megírta, nem lesz előadás. Igaza volt, csak „Spamba” jött, amit én Még Münchenbe nem olvastam-néztem meg.
A „Tiszi” hosszú évek óta dédelgetett vágya elmenni az „Újvilágba”, azaz Amerikába, hisz Tamási székely írónk is ott találta meg kérdésére a választ. Csak látni és hallani akarjuk az amerikai magyarokat, megélni velük néhány napot, bemutatni az énekeket, együtt lenni velük. Ez már szinte sikerült, 2001-ben minden kész volt, aztán jött az afgán háború és a szülők, érthető módon, nem engedték el a gyerekeket. 2007-ben újrakezdtük, akkor a Fidesz anyagi támogatása maradt el és itthon maradtunk mi is.
Mondani se merem, most, a harmadikra, ha a Jóisten is segít, és látjátok, segít, újra a szervezés fázisában vagyunk, bizakodva reméljük, hogy most sikerülni fog.
Ha megjártuk kedves olvasóink, majd részletesen beszámolunk az utunkról. Kérünk mondj értünk egy fohászt, hogy sikerüljön az elmenésünk és baj nélkül, tisztességgel elvégezhessük amiért megyünk, azaz az erdélyi kultúrának egy szeletét, diák szinten, bemutathassuk a magyar fogadóink, de nem csak, köreibe.
Ha olvastad a z írásunkat, kérünk Te is írj a „Bloogunkra”, ahogy Te látod, jót vagy kevésbé jót, szeretettel várjuk és ígérjük jó tanácsaidat meghallgatjuk
Köszönöm, hogy velünk voltál.
Cseh Béla, a „Tiszi” vezetője
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése